Bejegyezte: Orsi
Az ember már csak úgy van megalkotva, hogy ha valamit nagyon akar, akkor el is éri. És mi nagyon meg szerettük volna venni azt a házat, ami elvarázsolt minket. Ehhez először is az anyagiakat kellett előteremtenünk.
Említettem már, hogy a lakást, amiben éltünk, jelzáloghitel terhelte, így először is azt kellett megtudnunk, hogy kibővíthetjük-e ezt a hitelt egy újabbal. Sajnos lakáscélú hitel szóba sem jöhetett, csak szabad felhasználású, hiszen az ingatlan külföldön van. Az olaszországi bankok nem hiteleznek külföldi állampolgároknak, ezért csak magyar bankhoz fordulhattunk hitelért, célszerű módon ahhoz, ahol a már meglévő hitelünk is volt.
A bank nem zárkózott el az újabb hitel folyósítástól (rendesen fizető adósnak ítéltek), kaptunk is egy kalkulációt. A törlesztőrészletek fizetése viszont olyan plusz terhet jelentett volna a költségvetésünkben, ami mellett a lakásunk felújítása (mert ott is volt még mit kialakítanunk), és az olasz ingatlan várható felújítási költségei teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűntek.
Mit tegyünk? Vágjunk bele ezekkel a feltételekkel is? Vagy lemondunk a házvásárlásról? Sok szempont szóba jött, hiszen a ház olyan helyen van, amire érdemes akár vállalkozásként is tekinteni a jövőben. Készítettünk egy listát, amiben felírtuk a pozitív és negatív szempontjainkat a házvásárlással kapcsolatban. Mi szól mellette és mi ellene? A ház vásárlása számunkra több előnnyel kecsegtetett (nem beszélve az érzelmi szálakról).
Végül Zoli előállt azzal az ötlettel, hogy ha meg akarjuk venni a házat, akkor nincs más megoldás, el kell adnunk a Wekerle-telepi lakást. Így megszabadulnánk a hiteltől, és még maradna egy kevéske pénzünk a ház felújítására is, amiből első lépésben lakhatóvá tehetnénk azt. Ez elég meredek lépésnek tűnt, hiszen ezzel "felégetnénk" magunk mögött egy hidat, megszűnne a bázis, ami Magyarországhoz köt. Ráadásul az egyik, 17 éves lányom is ott élt velünk a lakásban, még középiskolásként. Ez az ötlet csak úgy működhetett, ha kiveszünk egy albérletet hosszabb távra. A budapesti bérleti árakkal számolva, ez sem kis teher anyagilag. Abban maradtunk, hogy ezt még átgondoljuk, de előbb nézzük meg a kiszemelt házat a helyszínen.
Néhány hangulatkép az utazásról: a Fiumicino repülőtéren már az egyik üvegfolyosón is szembe jött a történelem, de más folyosók futurisztikusan a jövőbe repítettek hangulatilag.
Erre csak ráerősítettek a Tiburtina pályaudvar gigantikus, egészen furcsa belső terei...
Úgy terveztük, hogy május 9-én indulunk Olaszországba repülővel, és 13-án jövünk vissza. A februári úttal szemben most nem volt muszáj Sulmonáig elmennünk, és az időjárás is kedvezőnek mutatkozott egy nagyobb sétához, ezért elhatároztuk, hogy Rómából Cocullóig vesszük meg a vonatjegyet, és onnan gyalog megyünk a már ismert anversai bioagriturismo-ba, a La Porta dei Parchi-ba.
Szép virágba borult fák mellett van a várostól nem messze az állomás, itt bújik be a vonat az egyik alagútba. Azért átsétáltunk Cocullo hangulatos, de teljesen néptelen utcácskáin.
Cocullo-ból szép kilátás nyílt Casale és Anversa degli Abruzzi felé a völgybe. Aláereszkedve még egyszer visszanéztünk erre a szép, gerincen ülő városkára.
Így is történt, és a nagyjából 6 km-es utat Cocullo vasútállomásától kiindulva, Cocullo, majd Casale apró (és ebben a hétköznap kora délutáni órában eléggé néptelen) településén áthaladva, részben aszfaltos közút mellett, részben ősöreg tölgyekkel szegélyezett, árnyas földúton gyalogolva – miközben élveztük az időnként elénk táruló meredek hegyek és szűk völgyek meseszép látványát – megérkeztünk szálláshelyünkre.
Útközben számos kosborfajjal találkoztunk úton, útszélen... Na és fantasztikus öreg tölgyfákkal.
A gazdaságban, meglátva minket, már úgy fogadtak, mint régi ismerőst. Megtudva, hogy Cocullótól gyalog jöttünk, elismerően bólogattak. Mivel utoljára Fiumicino reptér vasútállomásán ettünk egy-egy focacciát, nagyon éhesek voltunk, ezért lementünk a főtérre valamit enni. Ez a valami végül egy hatalmas adag, XXL-es méretű Cornetto jégkrém lett (itthon nem láttunk ekkorát). Fagyit szívesebben ettünk volna, de azt nem lehetett kapni. Az idő kellemes volt a kint ücsörgéshez, így a bár teraszán fogyasztottuk el a nyalánkságot. Utána elmentünk, és megnéztük még a házat kívülről, és újabb utcákat fedeztünk fel a faluban. Végül visszatértünk a biogazdaságba, ahol egy jó kis vacsora után már vár minket az ágy (a bárányos ágytakaróval).
