Egy kiszemelt ingatlant ugyebár teljes életnagyságban is illendő megnézni. Irány tehát a kies Abruzzo!
Sok-sok internetes ingatlanhirdetés lelkes végigböngészését követően sikerült egy viszonylag jó állapotú, meglehetősen jó árfekvésű, és a képek alapján szép kilátással rendelkező, kőből épült, többszintes házat kinéznünk a már említett Anversa degli Abruzzi településen.
Fel is vettük a kapcsolatot a hirdetővel, egy Sulmonában és Pescarában is irodával rendelkező ingatlanos hölggyel, Sarával. Az üzenetváltások angolul zajlottak közöttünk. Sara nagyon készséges volt, hamar reagált az üzeneteinkre, és a többi ingatlanos hirdetésből kiindulva egyből látszott, hogy profin végzi a dolgát.
És itt tennék egy kitérőt az olasz ingatlanhirdetések kapcsán. Mi ugyanis megszoktuk, hogy főleg ingatlanosok hirdetnek a megfelelő oldalakon, és elvétve találkozhatunk olyan képpel, amely az ingatlan előnytelen oldalát mutatná be. Az olaszoknál viszont rengeteg magánszemély hirdet, és sok a homályos, előnytelen szögből készült kép. És ami még rögtön szemet szúr, hogy az ingatlanokat rendszerint teljes felszereléssel, bútorokkal, kacatokkal és lomokkal együtt árusítják, következésképp úgy is fotózzák le. Néha ez olyan, mintha nem is akarnák eladni az adott ingatlant. A hirdetésekben nem nagyon találkozhatunk négyzetméterekkel, inkább a helyiségek számát írják oda (ami nem egyenlő a szobák számával).
Namármost, Sara képei üdítő kivételt képeztek a fentebb jellemzett hirdetések között, rögtön látszott, hogy elsősorban külföldiek alkothatják a célközönségét, és ügyesen kezeli a közösségi média felületeket is. Egy bökkenő volt csak: nem sikerült elérnünk nála, hogy kapjunk egy méretezett alaprajzot, vagy egy videót a ház belső tereiről – így maradt az, hogy a helyiségekről készült, kissé torzított képeket magunkban összerakva próbáljuk elképzelni azokat, több-kevesebb sikerrel.
Végül rászántuk magunkat, hogy leutazzunk saját szemünkkel is megnézni az ominózus házat. Hiszen mi bajunk lehet ebből a kis kiruccanásból – a környék meseszép, fogjuk fel kirándulásnak! Egy 2024. február végi, csütörtöki napot néztünk ki a leutazásra, és szombaton jöttünk is vissza. Azért nem vasárnap, mert úgy jóval drágább lett volna a repülőjegyünk. Megbeszéltük Sarával, hogy elmegyünk a sulmonai irodájába, és onnan ő kivisz minket Anversába.
Az átszállásokkal, várakozásokkal együtt mintegy 9 órát utazva, délután 2 órára értünk Sulmonába. Ott még tettünk egy kis sétát, hiszen csak háromra beszéltük meg a találkozót. Rögtön be is vásároltunk a város híres, helyi készítésű csemegéjéből, a konfettiből. A konfetti jelen esetben nem színes papírdarabkákat takar, hanem színes cukormázzal bevont, pörkölt manduladrazsét, amit Sulmonában gyártanak, hatalmas választékban árusítanak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy világhírnek örvend. A várost, és persze a konfettiket is majd később részletesebben bemutatjuk, de azért az első benyomásokról álljon itt néhány fotó. Eléggé felhős, csepergő esős időjárás volt, a városban sem volt nagy élet.
A vasútállomás kijáratánál ilyen szép, dombornyomott várostérkép található. Hosszasan sétáltunk be a városba, az első nagyobb épület a
Cattedrale di San Panfilo volt, innen egy szép nagy park kezdődik, a
Villa Comunale, majd elértünk egy szép árkád alá. A képen Orsi ez alatt látható.
Ezt követte a
Complesso della Santissima Annunziata hatalmas épülete, majd elértük a középkori vízvezetéket, amely a
Garibaldi tér egyik oldalát szegélyezi.
A tér mögött a
Majella hegység veszett el a felhőkben. Eléggé kihaltnak tűnt az esős délutáni órákban.
Sara – igazi olaszhoz méltó módon – 20 perc késéssel futott be, viccesen hivatkozott is nemzetének erre a "szokására". Rövid autózás után Anversa bájos kis főterén parkoltunk le, ahol találkoztunk a ház tulajdonosával is, aki a szomszédos településen, Bugnarában él, de itt született Anversában.
A ház egy nagyon keskeny sikátorban épült – amit egyébként tudtunk is, a belső terei tényleg nem voltak nagyok, szintenként kb. 25 négyzetméteresek. Ezekben ugye a lépcső is mindig benne van, ami általában keresztülvisz ezeken a tereken, így túl sok elvonulásra alkalmas hely nincs ezekben a házakban. A fürdőszobát a legalsó szinten alakították ki, a hálószoba viszont a legfelső szinten volt, középen a konyha... Persze ezt is tudtuk, de azt most tapasztaltuk csak meg, hogy a legfelső szintre vezető lépcsők nagyon meredekek, és szűkek, a lépcsőfokok pedig elég nagy változatosságot mutattak magasságban és szélességben egyaránt. Ezeket lehet orvosolni, de elég sok munkával, teljes átalakítással, és az amúgy is elég szűkös hasznos alapterület további csökkentése árán. Ami a legfőbb bajunk volt, hogy a csodás kilátás sem volt meg, csak egy bizonyos, oldalirányú szögből lehetett látni a környező hegyek egy kis szeletét, azt is csak a legfelső emeletről. Persze a hirdetést ezzel a képpel illusztrálta Sara, de sajnos a valóság inkább az volt, hogy ha egy nagyobbat nyújtóztunk volna, elértük volna a szemben levő ház tetejét. Abba is bele kellett gondolnunk, hogy hogy juttatunk el építőanyagot, bútorokat a házhoz, sőt, fel az emeleti helyiségekbe. Igaz, bizonyára az olaszok is megoldják ezt valahogyan.
Kicsit tehát csalódottan búcsúztunk el a tulajdonostól, Sara pedig megkérdezte, hogy meddig maradunk, és egyben megígérte, hogy szombat délelőtt még mutat nekünk egy másik ingatlant a közelben, ami érdekelhet bennünket. Így tehát nem maradt aznapra más, mint felkeresni az előre lefoglalt szálláshelyünket a közeli La Porta dei Parchi nevű biogazdaságban...
