A Nagy Költözés: Sziszifusz nyomdokain

Bejegyezte: Orsi

Reggel hideg, de csodásan tiszta idő fogadott bennünket, jólesett a finom gyógynövényes tea, amit a szobánkban főztünk meg, de kint, a kertben, egy padon fogyasztottunk el. Egy olyan padon, amelyről a legszebb, legteljesebb kilátás nyílik a völgyre, ahol Anversa is megbújik, a környező, 1600 m magas hegyekre, és távolabb, a Sulmona városa felett magasodó, hósapkával fedett Monte Amaro-ra, a Majella legmagasabb csúcsára (2795 m). 8:30-tól lehetett csak reggelizni, volt tehát elég időnk gyönyörködni a reggeli tájban, és erőt gyűjteni a rakományunk kipakolásához.

Le is mentünk a tervezett útvonalon, megcélozva a házunk előtti kis teresedést. Igen ám, de beigazolódott, amit sajnos már előtte sejtettünk: az utcánk előtt már volt egy-két olyan szűk kanyar, ahová nemhogy utánfutóval, de a furgonnal sem tudtunk behajtani. Illetve a furgonnal még csak-csak, viszont onnan csak a meredek és szűk utcán visszatolatva lehetett volna kijutni. Józsi nagyon ügyes sofőr, és a lehető legközelebb sikerült leparkolnia, úgy, hogy még el is tudjanak menni mellettünk autóval – hiszen nem rövid időt számoltunk a cuccolásra. Ez a legközelebb azt jelentette, hogy a háztól úgy 100 méterre sikerült lerakni az utánfutót, a furgont pedig 70 méterre.

Miután ezzel megvoltunk, Józsi javasolta, hogy igyunk egy kis szíverősítőt a bárban, és aklimatizálódjunk a helyiek között, mielőtt belevetjük magunkat a munka sűrűjébe. Ez remek ötletnek bizonyult, több szempontból is. Egyrészt, szombat délelőtt fél 12 volt, január végéhez képest kellemesen meleg időjárás, mindenki, aki élt és mozgott, a falu főterén beszélgetett, kávézgatott, eszegetett-iszogatott. Másrészt, némi meglepetésre összefutottunk a gazdaság éttermében előző este felszolgáló fiatal román nővel is, aki ezek szerint két műszakban dolgozott, mert most a "L'angolo delle grazie" (a kegyelem sarka) nevet viselő bárban segített a bárpultos vőlegényének (aki amúgy Brazíliából jött ide). Miután elmondtuk nekik, hogy itt vettünk házat, nagyon kedvesen fogadtak, barátságuk jeléül meghívtak minket kávéra és egy kör meggylikőrre.

Az első szint a konyhaszint... A mögötte levő barlangos rész még felújítatlan, hátsó részeit természetes sziklafal alkotja. A bent levő alátámasztásra már nincs szükség, csak nem lett elbontva. A villanydrót ellenére a kilátás már innen is szenzációs.

---

A ház legfurcsább emelete a második emelet. Itt van a kisebb balkon, a mellékelt képen éppen a forrás előtt álló Orsi. Itt a lépcsőház hátramegy a ház végébe, és nagyon érdekesen keveredik a természetes sziklafal az épített boltívekkel, beugrókkal, lépcsővel. Sokak szerint ijesztő látvány, de nekünk ez inkább egyéni jelleg, nem véletlenül lett a kis projektünk neve La Casa Grotta.

---

A legfelső szinten a nagy balkon mögött egy nagy belmagasságú, világos szoba van. Mögötte már nem barlangos, itt jön fel a lépcső, és innen nyílik a tetőtérbe a feljáró. Ez a rész legalább 5 m belmagasságú. A hátsó részben nincsen már sziklafal, ezt még ki kell deríteni, de lehetséges, hogy arrafelé már a hatalmas tárolófülkék mögött a város felé lehetne kilátni...
A nagy balkonról 180 fokos szögben szabadon látni az egész völgyet. Hihetetlen szép!

Most már készen álltunk a nagy kipakolásra, amit egy kézikocsi segítségével, és sok-sok cipekedéssel (oda-vissza-oda-vissza) nagyjából négy óra alatt hajtottunk végre (pont a szieszta ideje alatt). Eredmény: most a ház alsó két szintje zsúfolt raktárként néz ki... De sebaj, délelőtt még sikerült egy videót és pár képet csinálni a ház belső tereiről, és a kilátásról. Közben ötletelgettünk, melyik helyiségből mit alakítanánk ki. A pakolás végén még elültettük a wekerlei kertből magunkkal hozott, fehér virágú magas lángvirágokat (Phlox paniculata) a ház előtti rézsűbe, a többi, már ott levő dísznövény közé.

Miután jól elfáradtunk, meg is éheztünk, visszamentünk hát a főtérre (ami úgy 2 perces út egy lépcsőn felfelé), a vegyesboltként is funkcionáló másik vendéglátó egységbe, hogy megegyünk egy-egy hatalmas, a boltos által helyben készített szendvicset. A szendvicsek úgy készülnek, hogy a pultban levő sajtok és felvágottak közül bármit választhatunk, azt lemérik, és beleteszik vagy kovászos házi kenyérszeletek, vagy focaccia (pizzakenyér) – szeletek közé. Hatalmas, kéttenyérnyi szeleteket képzeljetek el – nekem ennek a fele is sok volt, de a fiúk simán megbirkóztak vele a fizikai munka után...

Kis esti városnézés (további képek a Facebook oldalunkon). A beltéri képen a bolt egyik sarka.
Mire megettük az itt vett szendvicseket, már sötétedni kezdett, és fényesen ragyogott a Hold és a Vénusz.
Az utolsó képen Orsi és Józsi az esti utcában – möögöttük a furgon kandikál ki. Innen hordtuk be a holmit, az utánfutó innen lejjebb állt.

Ezután még vissza kellett akasztanunk a kiürült utánfutót a szintén üres furgonra, ami nem volt egyszerű, mert az utánfutót előbb addig ki kellett tolni a szűk utcából, amíg a furgon meg nem tudott fordulni. Beesteledett, mire mindennel végeztünk, de azért még tettünk egy sétát a lámpafénnyel megvilágított kis utcácskákban. A tér ismét benépesült, még ezen a hűvös estén is viszonylag sokan sétálgattak, üldögéltek a bárokban. Végül beültünk az autóba, és felfelé indultunk a hegyre, a szálláshelyünkre – azaz mentünk volna, de az épp a falu határában "táborozó", és autósokat igazoltató carabinieri-k (csendőrök) megállítottak, hogy nem mehetünk azon az úton tovább. Nem értettük, hogy miért, lehet, hogy az utánfutó miatt... De ezt már sohasem tudjuk meg, mert szerencsére, mint védangyal, megjelent Alisia (aki amolyan "mindenes" a gazdaságban), és hangosan méltatlankodva közölte a marcona csendőrökkel, hogy az ő vendégeik vagyunk, és a gazdasághoz megyünk – mire szó nélkül továbbengedtek.

Zártuk a házat, sétáltunk egy jót még a hangulatos esti utcákon.

Leparkoltunk a gazdasági udvarban, és láttuk, hogy nyitva az akol ajtaja. Beléptünk, hogy megnézzük a birkákat, és pont az esti fejést sikerült megfigyelnünk. Józsi még ki is próbálta... benne nosztalgikus élményeket ébresztett az istálló illata, a fejés, mivel gyerekként sokszor kísérte el a nagymamáját a tehenészetbe, ahol az dolgozott.

Nero az egyik dolgozó személyes kedvence: hallgat a nevére. Egy kiváncsi bárány a kerítésen át ismerkedik. Orsi és Józsi a backstage-ben vezényli a fejést,
és végül: keresd a feketét, de a legacy bárány nagyon szeretné, ha örökbe fogadná valaki! Ellen tudtok állni neki?

Vacsorára mindannyian finom, sűrű és meleg zöldséglevest, ezt követően Zoli és Józsi arrosticini-t, egy autentikus abruzzoi, bárányhúsból készült nyársonsültet evett, én pedig spaghetti alla chitarra-t, természetesen bárányraguval. A "spaghetti alla chitarra" egy Abruzzóra jellemző, szögletes, metéltszerű spagetti, nevét onnan kapta, hogy a kinyújtott tésztát fémhúrok segítségével vágják fel hosszú csíkokra. Még megkóstoltunk egy-egy desszertet is, én fagylaltot, a fiúk ricottás csokitortát (vagy csokis ricotta-tortát). Azt hiszem, megérdemeltük.

Zöldségleves minden földi jóval, egy kis maradék, mielőtt eltűnt volna a ricottás torta, és Orsi fagyija (kis tortamintával a tetején)

Másnap (vasárnap) kora reggel, 6 órakor indultunk, hogy 11 órára Pesaro-ba érjünk, ahol Józsi rég nem látott barátjával, Lucával, és nagyon szimpatikus családjával töltöttünk el egy órácskát egy népszerű cukrászdában. Innentől már csak kisebb megállókat beiktatva, hétfőn hajnali 2 órakor szálltunk ki a kocsiból budapesti lakásunknál. Mit mondjak, jólesett végre befeküdni az ágyba, és aludni pár órát, hogy aztán elkezdődjön a munkanap és a hét.