Hosszú és fárasztó út volt, de megérkeztünk Anversába. A kisteherautó és az utánfutó már átmeneti "lakóhelyünkön", a La Porta Dei Parchi bioagriturismo udvarán várja, hogy kiürüljön...
Éjszakai megállónkon, Postojnában, hűvös, friss idő lett reggelre. Kis sétával találtunk egy szimpatikus reggelizőhelyet, majd egy-egy hatalmas omlett elfogyasztása után – ilyet úgysem eszünk Olaszországban – nekivágtunk az út második felének.
Triesztet északon elkerülve egy ideig még Szlovéniában haladtunk a H4-es autópályán, majd kicsivel 10 óra előtt, Goriziánál léptünk be Olaszországba. Az A34-es, majd az A4-es autópályán folytattuk utunkat. Itt az út kicsit bevisz a Pó-síkságon át Bolognáig, majd innen az A13-as autópályára hajtottunk fel. Kicsivel Padova után egy baleset miatt hosszú időre megállt a forgalom, majdnem 45 percig tartott, mire ismét tovább tudtunk menni. Ekkor már fél egy volt, és kezdtük számolgatni, hogy mikorra is mondjuk az érkezésünket anversai szállásadóinknak. Ez azért sem volt egyszerű feladat, mert nagyjából 3 óránként pihenőket tartottunk, és a rakományunk miatt eleve nem mehettünk 80-90 km/h-nál gyorsabban. Ráadásul az általunk érintett autópályák nagy részén rengeteg szakaszon volt karbantartás, felújítás, félpályás lezárásokkal, terelésekkel.
Az A13-ason végül egészen Bolognáig jutottunk, hogy aztán onnan visszakanyarodjunk az olasz csizma Adria felőli oldalára, az A14-es autópályára, azaz az Autostrada Adriaticára. Ez a tengert Rimininél éri el San Marino miniállam közelében, onnantól többé-kevésbé az Adria mellett haladtunk. Sajnos a tengerből elég kevés látszott, részben a magas partok, részben a korlátok takarták a kilátást. Utóbbinak azért érthető balesetvédelmi okai is vannak. Közben eleredt az eső, és változó intenzitással esett egészen Pesaro városáig, ahol egy magasabb gerincen átjutva érezhetően javulni kezdett az időjárás, néha már a nap is kisütött.
Délután 5 óra előtt haladtunk el Ancona kikötővárosa mellett, a távolból megcsodálhattuk a pápa nyári rezidenciáját Loretoban, majd Porto Civitanovát elhagyva, este fél hat körül kezdett ránksötétedni. Az amúgy is kanyarokkal teli útvonalat még vadregényesebbé tette a sejtelmes homályba burkolózó táj. Egyre több hosszú alagúttal, fantasztikusan hangulatosan kivilágított városokkal, várakkal megsüvegelt dombokkal találkoztunk, miközben rendületlenül szeltük a kilométereket.
18:17-kor a Tronto folyócskán átkelve léptük át Marche és Abruzzo tartományok határát, és innentől már egyre izgatottabbak lettünk, tudva, hogy már közel az úticélunk, és vár minket a finom vacsora, a kényelmes ágy a szálláshelyünkön.
Az útvonaltervet követve Pescara-ig mentünk le a part mentén, majd áttérve a Róma felé menő A25-ös autópályára, tök sötétben suhantunk el a Majella és a Gran Sasso fenséges hegyei között. Végül Cocullo-nál hagytuk el a sztrádát, kicsivel este 8 óra után.
Így éppen vacsoraidőben érkeztünk meg a La Porta dei Parchi-ba, rögvest le is telepedtünk az egyik terített asztalhoz. Az étteremben január végéhez képest szokatlanul nagy "tömeg" volt: egy kisebb, olasz fiatalokból álló csoport, és egy szintén olasz pár (egy kutyussal) vacsorázott még. A kandallóban barátságosan égett a tűz – ami jó is volt, mert a radiátorok nem működtek. Az étlapon az aznapi "primo" ajánlat finom gombás ravioli volt, "secondo"-ként kecsketokányt választottunk sajtmártásban, mindezt a ház finom rosé és vörösborával öblítettük le.
Még vacsora előtt, a megérkezés örömére, és hogy az izgalmakat oldjuk, egy pohárka házi készítésű Genziana likőrrel koccintottunk. Ez gyakorlatilag az "abruzzói Unicum": kesernyés, határozott ízű, gyógynövényes likőr, de inkább sárgás színvilágú. Kimondottan finom, hoztunk is belőle haza...
Utána azért volt még egy kis kalamajka, amit a figyelmetlenségünkkel (és valószínűleg a fáradtságunkkal) idéztünk elő. Miután a kulináris élvezetek megvoltak, átvettük a szobáinkat. Kimentünk még a csomagokért a kocsihoz, a szobánk ajtaját behúztuk magunk mögött – hogy addig se szökjön ki a jó meleg. A szobakulcs viszont belülről bent maradt a kilincs nélküli ajtóban. Kinyitni persze így nem tudtuk, még a pótkulccsal se, végül egy másik üres szobába kellett költöznünk – ami viszont még nem volt befűtve... Ez elég kellemetlenül érintett minket is, és valószínűleg a háziak sem örültek, bár semmi aggodalom nem látszott rajtuk. (Másnap reggel az ügyes karbantartó jött, és rövid időn belül kinyitotta az ajtót.) Az éjszaka első fele tehát jól betakarózva, és szorosan egymáshoz bújva telt kettőnk számára Orsival. Nincs okunk panaszra ezek után.
Szerettünk volna másnap kora reggel nekikezdeni a pakolásnak, de azért ez Olaszország, így itt nem hajnalban kezdődik az élet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése