A műfajt még szoknunk kell: valahogy még nem férkőzött be a tudatunkba az a gondolat, hogy lehetőleg mindent (is) videóra kell venni, de majd csak úgy leszünk ezzel is, mint a kiskutyák az ugatással. Aztán természetesen kell csinálni majd egy jópofa főcímet, érdemes lenne kicsit mozgalmasabbra, meg persze tömörebbre venni az egészet, javítani a kép- és hangminőségen...
Éjszakai megállónkon, Postojnában, hűvös, friss idő lett reggelre. Kis sétával találtunk egy szimpatikus reggelizőhelyet, majd egy-egy hatalmas omlett elfogyasztása után – ilyet úgysem eszünk Olaszországban – nekivágtunk az út második felének.
Triesztet északon elkerülve egy ideig még Szlovéniában haladtunk a H4-es autópályán, majd kicsivel 10 óra előtt, Goriziánál léptünk be Olaszországba. Az A34-es, majd az A4-es autópályán folytattuk utunkat. Itt az út kicsit bevisz a Pó-síkságon át Bolognáig, majd innen az A13-as autópályára hajtottunk fel. Kicsivel Padova után egy baleset miatt hosszú időre megállt a forgalom, majdnem 45 percig tartott, mire ismét tovább tudtunk menni. Ekkor már fél egy volt, és kezdtük számolgatni, hogy mikorra is mondjuk az érkezésünket anversai szállásadóinknak. Ez azért sem volt egyszerű feladat, mert nagyjából 3 óránként pihenőket tartottunk, és a rakományunk miatt eleve nem mehettünk 80-90 km/h-nál gyorsabban. Ráadásul az általunk érintett autópályák nagy részén rengeteg szakaszon volt karbantartás, felújítás, félpályás lezárásokkal, terelésekkel.
Ami a dologból érdekes, az annyi, hogy a kispesti cuccok négyfelé mentek: az újonnan kivett albérletbe Budára, egy SelfStore szolgáltatás keretében bérelt raktárba és Anversába, no és persze konténerben az enyészetbe. A holmi rengeteg volt, az idő szűkös, az erőforrásaink nemkülönben – így nem éppen stresszmentesen teltek számunkra 2025 első napjai.
Mivel a 4.5 négyzetméteres bérelt raktárhelyiség kezdett tele lenni, ezért már az elején látszott, hogy az Anversába történő autós kört rögtön Kispestről kell indítanunk. Ebben, – és a kipucolás körüli időszakban is számos esetben – Józsi barátunk (aki kertépítő vállalkozó) és emberei segítettek. Józsi felajánlotta egy kisteherautó + utánfutó használatát, és az anversai leszállításban is segített. Inkább le sem írom, mennyi munka, idegfeszültség, szervezés, anyagi költség volt az egész...
Gyerekkorunkban nem sok alkalmunk volt megismerkedni külhoni tájakkal, más kultúrákkal, megtapasztalni, milyen is az, amikor "idegen földre" merészkedünk, kicsit távolabb az addig megszokott, ismerős közegünktől. De ez személy szerint engem mindig is vonzott – bevallom, én nem tartottam unalmasnak Jókai tájleírásait, és Gárdonyi történelmi hőseinek kalandjai is megmozgatták a fantáziámat. Leginkább a magas hegyek, a tenger és a középkori városok nyűgöztek le későbbi kirándulásaink során, hiszen pont ezek azok, amikbe – részben földrajzi, részben történelmi okokból kifolyólag – idehaza nem lehet "belefutni".
Szóval, a vágyódás adott volt már régóta. Aztán az ismerőseinkkel, barátainkkal beszélgetve, és külföldön élő honfitársaink podcastjait hallgatva, videóit nézve ráébredtünk, hogy nekünk nagyon is tetszene egy hasonló életmód- és környezetváltás. És ha már környezet, és klímaváltozás: hát, a hosszú és hideg teleket nem igazán kedveljük, de a nagyon forró, tikkasztó nyarakat is egyre nehezebben viseljük. A mediterrán életérzés áll hozzánk legközelebb, ezért Portugália vagy Olaszország felé kezdtünk kacsingatni.
Aztán rá kellett ébrednünk, hogy bizony a tengerparti ingatlanok nem a mi pénztárcánknak valók. Sebaj, vannak csodás kis települések a tengertől távolabb is... igen ám, de mi nem használunk autót, ezekre a helyekre meg jellemzően nehezen lehet eljutni tömegközlekedéssel.
