Irány a Monte Mezzana!

Május 11-én kissé szeles, de napsütéses időjárásra ébredtünk, ezért elhatároztuk, hogy az egész napot túrázással fogjuk tölteni. Eleget hívogattak már a környékbeli magasabb csúcsok, végre igent mondtunk nekik!

Ezúttal a Sagittario-patak szurdokvölgyét nyugat felől határoló, magasabbik gerincet vettük célba. Előző este megkérdeztük Jacopót, aki a vacsoránkat szolgálta fel, hogy meg tudjuk-e tenni egy nap alatt az Anversából a közvetlen környék egyik legmagasabb csúcsára, az 1791 méter magas Monte Mezzanára felvezető túrát. Mivel azt válaszolta, hogy igen, ez egy "nem különösebben nehéz" túra, 3-4 óra alatt fel lehet jutni, reggeli után neki is indultunk.

A térképünkön megnéztük, hogy lesz a Mezzana alatt egy rifugio (menedékház) is, gondoltuk, hogy szombat van, biztos nyitva lesz, ott majd kicsit megpihenünk. Errefelé a túrautakat számozzák, és egy piros-fehér jelzéssel jelölik. A 17-es számú, jelzett túraútvonalon indultunk felfelé, amelyik pont a szálláshelyünk közelében éri el Anversa határát, 630 méter tengerszint feletti magasságban.

Az út első, még lankásabbnak számító szakasza olajfaligetek és gyümölcsösök között vezetett, jól látszott, hogy a juhnyájat is errefelé szokták fel- illetve leterelni. Az első pár kilométer megtétele után a lankás hegyoldal hirtelen váltott meredekbe, és rátértünk egy sziklás, de jól kitaposott ösvényre. Közben meg-megálltunk, hogy szusszanjunk, és a völgyre nyíló, lélegzetelállítóan szép panorámában gyönyörködjünk. Hamar lekerült rólunk a legfelső réteg ruha is.

A Sagittario szurdokvölgy felülnézetből, jó 400 méterrel magasabban jártunk ekkor, mint ahol Castrovalva település fekszik. Innen még lépcsőszerű sziklákon, meredeken megy fel az út az erdőn keresztül a további 300 méterrel magasabban fekvő nyeregbe. A jobboldali részletkép jobb szélén a Colle del Tuppo teteje látszik.

---

Castovalva kicsit közelebbről, és még jobban belenagyítva...

A meleg, sziklás, borókás-törpefenyves részt árnyékosabb, hűvösebb erdők váltották fel, ahogy a hegyoldal északi felére kerültünk át. Innen, 1200 méter magasságból csodás panoráma tárult fel a Sagittario völgyére, Castrovalvára és Anversára. Volt egy pont, ahol az út elágazott, egyik fele ment tovább a Pizzo Marcello 1437 méteres csúcsa felé, másik pedig (a 17A jelű) meredeken indult a rifugio felé, majd onnan újra 17-es jelzéssel a Monte Mezzanára. Mi ezt az utóbbit választottuk, hiszen úgy terveztük, hogy a menedékháznál majd nagyobbat pihenünk a csúcstámadás előtt — így hát egy újabb meredek, kaptatós szakasz várt ránk.

A rifugio egy tágas, kopár, szélfútta nyeregben volt, 1500 méter magasságban. Már messziről látszott, hogy méretét tekintve ez bizony inkább egy pásztorszállás, és menedékháznak is akkor lenne használható, ha rendelkeznénk hozzá kulccsal... Juhnyájjal nem, ellenben békésen legelésző lovakkal találkoztunk a virágokkal telehintett hegyi réteken.

A nyeregbe a Colle del Tuppo felől érkeztünk. Ez a hegy erdős foltokkal tarkított, a Mezzana sokkal kopárabb. Alacsonyabban a fák már javában lombosak voltak,
itt még csak kora tavaszi hangulatú erdőkben mentünk felfelé. A menedékház sajnos be volt zárva, utólagos infók szerint kulcsosházként üzemel.
Jobboldalt a Monte Mezzana magasodik, alatta virágszőnyeg lovakkal. Kell még valami egy tájképre?

A rifugio környékén azért leheveredtünk egy kicsit a fűbe, és ettünk egy keveset a magunkkal hozott elemózsiából. Hamar ráébredtünk, hogy a vizünk nem lesz elég a teljes útra, és sajnos sehol nem jelölt a térkép kutat vagy forrást az útvonal mentén. A reményünk pedig, hogy a rifugio mellett találunk valamit, odaérve el is párolgott.

Gyors számolgatás után úgy döntöttünk, hogy a még meredeken felettünk magasodó, amúgy már elég közelinek látszó Monte Mezzanát aznap mégsem hódítjuk meg, és helyette inkább útba ejtjük a Pizzo Marcellót. Visszamenni nem akartunk, de a térkép szerint egy nagy kanyarral a Colle del Tuppo 1667 méter magas kúpját megkerülve is odaérünk. Így erre indultunk el, miközben lassan 1600 méter magasságba jutottunk. Közben észrevettük, hogy a Colle del Tuppo déli fekvésű oldalában elvirágzott krókuszmezőn gázolunk keresztül. Elképzeltük, milyen látvány fogadott volna minket itt pár héttel korábban, kora tavasszal...

Jobbra és balra: heverészünk a Monte Mezzana és a Colle del Tuppo közötti nyeregben, a középső képen már a Colle del Tuppo kerülőút legmagasabb pontja 1600 méter felett...

Lassacskán lefelé kezdtünk ereszkedni, elhaladtunk egy régi, romos kőépület közelében, majd egy rövidebb kapaszkodóval, az utat kissé elhagyva kimerészkedtünk a Pizzo Marcello sziklás tömbjére. Innen volt csak csodás a panoráma! A teljes völgy terepasztalként terült el a lábunk alatt, a 850 méter magasságban épült Castrovalva makett-házaival, hangyaméretű autókkal és emberekkel, mellette Anversa házai is eltörpülni látszottak cirka 950 méterrel a talpunk alatt. A távolban feltűnt a Majella-hegység szikrázóan fehér sapkája, másik irányba nézve a Sagittario völgye felett el lehetett látni a scannói tóig is.

Kilátás a Pizzo Marcello tetejéről: balra Anversa, távolabb a Majella-hegység, középen a Sagittario-völgy iránya a scannói tóval, jobbra egy hangulatkép a Majella még havas gerincéről.

---

Balra a kilátás "fele" egy halszemes képen (kelettől nyugatig), amit egy kis fa oszt ketté, középen Orsi napszemüvegében tükröződik a Majella, mögötte a Sagittario völgye...

Tovább haladva az ösvényen, elértük azt a pontot, ahol elágazott a felfelé vezető utunk, és innen meredeken kezdtünk lefelé ereszkedni a már ismert terepen Anversa irányába. Eddig eljutva már nagyon szomjasak voltunk, és a térdünket-bokánkat is egyre jobban kezdtük érezni (nem volt nálunk túrabot). Egy kanyarban, az ösvény fölött, bozótban félig elrejtve láttunk ugyan egy műanyag kannában víznek tűnő folyadékot, de bármilyen szomjasak is voltunk, nem volt bizalmunk egy ki tudja, mióta ott poshadó vizet megkóstolni. A hegyek egyre nagyobb árnyékokat vetettek Anversa felé, így megszaporáztuk lépteinket.

---

Hozzáférhető vizet sajnos lejjebb sem találtunk, viszont a ligetes részhez érve találtunk egy almafát, és alatta jókora kupacban összehordott finom, lédús almát — ami igencsak életmentő volt az utolsó kilométerekre.

Már lefelé ment a nap, mire visszaértünk a szálláshelyünkre, fáradtan, de teli szép élményekkel, és rengeteg fotóval. A teljes túra 14 km hosszú volt, 970 m szintemelkedéssel.

Házvásárlás 3.: Első benyomásaink a házról, túra a Sagittario mentén

Bejegyezte: Orsi

Május 10-én izgatottan készülődtünk, hiszen elérkezett végre a nap, amikor találkozhattunk a ház (egyik) tulajdonosával, és bejárhattuk a szobákat, tereket.

Újra lementünk hát a házhoz, de a megbeszéltnél kicsit korábban értünk oda, így egészen a patakig sétáltunk, majd onnan vissza. Amikor felértünk a ház elé, annak kapuja már nyitva volt, és egy szimpatikus, korunkbéli férfi beszélgetett a szomszédasszonnyal. Bemutatkoztunk egymásnak: ő volt Fabio, a tulajdonos testvérek közül az egyik. Ez egy picit meglepett bennünket, mert eddig a másik testvérrel, Emanuelével váltottuk az emaileket. Mint kiderült, mindannyian Pugliában élnek, és úgy alakult az életük, hogy sem ők, sem a felnőtt gyerekeik nem itt képzelik már el a nyaraikat.

Lefelé a szálláshelyről az első házaknál

Végigmentünk a ház helyiségein, megmutatta, milyen munkákat végeztek már el, de amúgy nem "fényezte" az állapotokat. Elég sötét volt odabent, mert az összes ablak/teraszajtó elé oda volt támasztva egy tömör ajtólap, és nem nagyon mutogatta a kilátást sem az erkélyekről nekünk. Kicsit olyan volt a benyomásunk, mintha csak komoly szándékú vevőnek szeretné megmutatni a dolgokat, mintha már sok "csak érdeklődő"-vel találkozott volna. (Valószínűleg így is volt.) Ugyanakkor lelkesen biztatott bennünket, hogy nézzünk be a "barlangos" részekbe – valóban, ez egy nagyon különleges, egyedi sajátossága a háznak.

Házvásárlás 2.: A nagy fa és a fejsze – belevágunk?

Bejegyezte: Orsi

Az ember már csak úgy van megalkotva, hogy ha valamit nagyon akar, akkor el is éri. És mi nagyon meg szerettük volna venni azt a házat, ami elvarázsolt minket. Ehhez először is az anyagiakat kellett előteremtenünk.

Említettem már, hogy a lakást, amiben éltünk, jelzáloghitel terhelte, így először is azt kellett megtudnunk, hogy kibővíthetjük-e ezt a hitelt egy újabbal. Sajnos lakáscélú hitel szóba sem jöhetett, csak szabad felhasználású, hiszen az ingatlan külföldön van. Az olaszországi bankok nem hiteleznek külföldi állampolgároknak, ezért csak magyar bankhoz fordulhattunk hitelért, célszerű módon ahhoz, ahol a már meglévő hitelünk is volt.

A bank nem zárkózott el az újabb hitel folyósítástól (rendesen fizető adósnak ítéltek), kaptunk is egy kalkulációt. A törlesztőrészletek fizetése viszont olyan plusz terhet jelentett volna a költségvetésünkben, ami mellett a lakásunk felújítása (mert ott is volt még mit kialakítanunk), és az olasz ingatlan várható felújítási költségei teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűntek.

Mit tegyünk? Vágjunk bele ezekkel a feltételekkel is? Vagy lemondunk a házvásárlásról? Sok szempont szóba jött, hiszen a ház olyan helyen van, amire érdemes akár vállalkozásként is tekinteni a jövőben. Készítettünk egy listát, amiben felírtuk a pozitív és negatív szempontjainkat a házvásárlással kapcsolatban. Mi szól mellette és mi ellene? A ház vásárlása számunkra több előnnyel kecsegtetett (nem beszélve az érzelmi szálakról).

Végül Zoli előállt azzal az ötlettel, hogy ha meg akarjuk venni a házat, akkor nincs más megoldás, el kell adnunk a Wekerle-telepi lakást. Így megszabadulnánk a hiteltől, és még maradna egy kevéske pénzünk a ház felújítására is, amiből első lépésben lakhatóvá tehetnénk azt. Ez elég meredek lépésnek tűnt, hiszen ezzel "felégetnénk" magunk mögött egy hidat, megszűnne a bázis, ami Magyarországhoz köt. Ráadásul az egyik, 17 éves lányom is ott élt velünk a lakásban, még középiskolásként. Ez az ötlet csak úgy működhetett, ha kiveszünk egy albérletet hosszabb távra. A budapesti bérleti árakkal számolva, ez sem kis teher anyagilag. Abban maradtunk, hogy ezt még átgondoljuk, de előbb nézzük meg a kiszemelt házat a helyszínen.

Néhány hangulatkép az utazásról: a Fiumicino repülőtéren már az egyik üvegfolyosón is szembe jött a történelem, de más folyosók futurisztikusan a jövőbe repítettek hangulatilag.
Erre csak ráerősítettek a Tiburtina pályaudvar gigantikus, egészen furcsa belső terei...

Úgy terveztük, hogy május 9-én indulunk Olaszországba repülővel, és 13-án jövünk vissza. A februári úttal szemben most nem volt muszáj Sulmonáig elmennünk, és az időjárás is kedvezőnek mutatkozott egy nagyobb sétához, ezért elhatároztuk, hogy Rómából Cocullóig vesszük meg a vonatjegyet, és onnan gyalog megyünk a már ismert anversai bioagriturismo-ba, a La Porta dei Parchi-ba.

Szép virágba borult fák mellett van a várostól nem messze az állomás, itt bújik be a vonat az egyik alagútba. Azért átsétáltunk Cocullo hangulatos, de teljesen néptelen utcácskáin.


Cocullo-ból szép kilátás nyílt Casale és Anversa degli Abruzzi felé a völgybe. Aláereszkedve még egyszer visszanéztünk erre a szép, gerincen ülő városkára.

Így is történt, és a nagyjából 6 km-es utat Cocullo vasútállomásától kiindulva, Cocullo, majd Casale apró (és ebben a hétköznap kora délutáni órában eléggé néptelen) településén áthaladva, részben aszfaltos közút mellett, részben ősöreg tölgyekkel szegélyezett, árnyas földúton gyalogolva – miközben élveztük az időnként elénk táruló meredek hegyek és szűk völgyek meseszép látványát – megérkeztünk szálláshelyünkre.

Útközben számos kosborfajjal találkoztunk úton, útszélen... Na és fantasztikus öreg tölgyfákkal.

A gazdaságban, meglátva minket, már úgy fogadtak, mint régi ismerőst. Megtudva, hogy Cocullótól gyalog jöttünk, elismerően bólogattak. Mivel utoljára Fiumicino reptér vasútállomásán ettünk egy-egy focacciát, nagyon éhesek voltunk, ezért lementünk a főtérre valamit enni. Ez a valami végül egy hatalmas adag, XXL-es méretű Cornetto jégkrém lett (itthon nem láttunk ekkorát). Fagyit szívesebben ettünk volna, de azt nem lehetett kapni. Az idő kellemes volt a kint ücsörgéshez, így a bár teraszán fogyasztottuk el a nyalánkságot. Utána elmentünk, és megnéztük még a házat kívülről, és újabb utcákat fedeztünk fel a faluban. Végül visszatértünk a biogazdaságba, ahol egy jó kis vacsora után már vár minket az ágy (a bárányos ágytakaróval).