Házvásárlás 3.: Első benyomásaink a házról, túra a Sagittario mentén

Bejegyezte: Orsi

Május 10-én izgatottan készülődtünk, hiszen elérkezett végre a nap, amikor találkozhattunk a ház (egyik) tulajdonosával, és bejárhattuk a szobákat, tereket.

Újra lementünk hát a házhoz, de a megbeszéltnél kicsit korábban értünk oda, így egészen a patakig sétáltunk, majd onnan vissza. Amikor felértünk a ház elé, annak kapuja már nyitva volt, és egy szimpatikus, korunkbéli férfi beszélgetett a szomszédasszonnyal. Bemutatkoztunk egymásnak: ő volt Fabio, a tulajdonos testvérek közül az egyik. Ez egy picit meglepett bennünket, mert eddig a másik testvérrel, Emanuelével váltottuk az emaileket. Mint kiderült, mindannyian Pugliában élnek, és úgy alakult az életük, hogy sem ők, sem a felnőtt gyerekeik nem itt képzelik már el a nyaraikat.

Lefelé a szálláshelyről az első házaknál

Végigmentünk a ház helyiségein, megmutatta, milyen munkákat végeztek már el, de amúgy nem "fényezte" az állapotokat. Elég sötét volt odabent, mert az összes ablak/teraszajtó elé oda volt támasztva egy tömör ajtólap, és nem nagyon mutogatta a kilátást sem az erkélyekről nekünk. Kicsit olyan volt a benyomásunk, mintha csak komoly szándékú vevőnek szeretné megmutatni a dolgokat, mintha már sok "csak érdeklődő"-vel találkozott volna. (Valószínűleg így is volt.) Ugyanakkor lelkesen biztatott bennünket, hogy nézzünk be a "barlangos" részekbe – valóban, ez egy nagyon különleges, egyedi sajátossága a háznak.

Néhány kép a barlangházról. Javasoljuk a La Casa Grotta videócsatornán a vlogunk #002. epizódjának megtekintését.

A végén abban maradtunk, hogy még kérünk egy kis időt gondolkodni, amire nagyon kedvesen azt felelte, hogy csak nyugodtan, nem kell semmit elkapkodni (hja, a híres dél-olasz filozófia!). Úgy látszik, megnyerő benyomást tettünk rá, mert elárulta, hogy ha akarunk, vissza tudunk menni nézelődni a házba nélküle is. Mi egy kicsit csodálkoztunk, azt hittük, valamit nem jól értettünk. Aztán kifelé menet, mikor zárta a kaput, odahívott minket, hogy nézzük meg, hogy tudunk bejutni egy csavarhúzó segítségével. Ugyanis nem a lakatot nyitotta ki kulccsal, ahogy azt feltételeztük, hanem a lakatot és a láncot összefogó ABA (tömlő) bilincset. Mint kiderült, a lakatkulcsot már korábban sem találták meg otthon. Mi ezen jót mulattunk magunkban, és megköszöntük a bizalmat. Ezután még meginvitáltuk a bárba egy kávéra/üdítőre, de sietett valahová a közelbe, látogatóba, ezért el is búcsúztunk.

Mivel még ott állt előttünk az egész délután, elhatároztuk, hogy most nem hegynek fölfelé, hanem völgynek lefelé kirándulunk egy kicsit. Lesétáltunk a Sagittario-patakhoz, és a folyás irányát követve, a patak menti jelzett úton indultunk el. Nem messze attól a helytől, ahol több túraútvonal is összefut, egy piknikezőhely és a WWF által kialakított kis botanikus kert közelében, építettek egy közvécét is. Nem volt zárva, és elég jó (tiszta) állapotban is volt, leszámítva a pókhálókat. Őszintén szólva, utoljára az osztrákoknál találkoztam tiszta közvécével szabad kempingezőhely közelében. Itt csak az látszott, hogy nemigen használják, de ha igen, azt a rendeltetésének megfelelően, és normális (nem vandál) emberek.

Gyönyörű, nagyon sokféle növényzettel borított a Sagittario partja

Tovább sétálva egy kis, mesterséges tóhoz értünk, aminek a partján elszórtan jurták álltak, és kiépített tűzrakóhelyek látszottak. Az egész glamping terület néptelen volt, és nem volt bekerítve, szabadon be lehetett sétálni. Feltételezem, hogy a jurták zárva voltak, de azokba nem is próbáltunk bejutni. Úgy sejtjük a feliratok alapján, hogy a szállásunkként szolgáló biogazdaság adta ki ezeket nyaranta a romantikát kedvelő turistáknak, reggelivel, pezsgőfürdővel, de most eléggé gazdátlannak tűnt minden. Kár érte. Igaz, még éppen a szezon előtt voltunk, lehet, hogy nyáron vannak itt szállóvendégek, piknikezők.

---

Tovább sétálva a patak mentén egy, a 20. század első felében épült vízerőműhöz érkeztünk, ami a gáttal felduzzasztott Sagittario partján áll. Az erőmű a mai napig a környék elektromos energia ellátását szolgálja (Centrale Idroelettrica Enel Green Power Sagittario). Áthaladva a gát tetején, a patak másik oldalán folytattuk utunkat. A jelzések kezdtek elmaradozni, többször elő kellett vennünk a digitális térképet.

Bugnarát, a szomszéd települést céloztuk meg, úgy számoltunk, hogy odáig még el tudunk jutni gyalog, aztán majd visszabuszozunk. Elhaladtunk a hatalmas vasúti völgyhíd, a Gran Ponte d'Italia lábai között is. A viaduktot még a 19. században építették kőből, de a 2. világháború rombolását követően már vasbetonból építették újjá. Gigászi építmény.

Az erőmű és a tó a gátról nézve csodálatos látvány. A Gran Ponte d’Italia egy lenyűgöző vasúti híd, amely az Anversa és Bugnara közötti völgyben található. A híd hossza körülbelül 230 méter, a magassága eléri a 80 métert is, ami látványos kilátást biztosít a környező tájra. Építése a 19. század végén kezdődött, és jelentős mérnöki teljesítményként tartják számon.

Bugnarába már hosszabb szakaszon a közút mellett gyalogolva értünk be, teljesen kitikkadva. Gyorsan kerestünk egy kisboltot, ahol Fantával (azóta már tudjuk, hogy a magyar 5%-hoz képest az olasz jóval magasabb, 12% narancslétartalmú), és jégkrémmel frissítettük fel magunkat. Nem sokat nézelődtünk a településen, mert még vissza kellett érnünk sötétedés előtt Anversába, pontosabban a szállásunkra. Buszjáratot nem találtunk már, így egy másik utat választottunk a hegy oldalában... ami, mint utólag kiderült, hiba volt.

Bugnara határában nagy olajfa ligetek vannak, és a horizonton már igen közelinek látszanak a Gran Sasso és a Majella fenséges vonulatai

Az út eleje még kényelmes volt, szintben haladt, csak egy kis csapat vadmalac tartóztatott minket rövid ideig, akik a patakhoz siettek ivászatra. Aztán egyre keskenyedett az ösvény, sziklás terepen haladtunk, és nem is láttunk jelzéseket – néha az utat sem, mert benőtte a sűrű zanót és a szúrós boróka. Szó szerint átküzdöttük magunkat a növényzeten, néhol kerülve, a törmelékes-görgeteges terepen az ösvényről le-letérve. Nyilvánvaló volt, hogy ezt az utat, bár jelzi a térkép, és az elején még tábla is, elég ritkán használják. Aztán bejutottunk egy csipkebokros-szedres részbe, és nem látszott a kiút semerre belőle, ráadásul már alacsonyan volt a nap is. Ezen a ponton, bevallom, cifrát káromkodtam...

Végül csak sikerült kikecmeregnünk a bozótosból, mint kiderült, csupán néhány méterre lyukadtunk ki a "hivatalos", jelzett úttól. Innen már megkönnyebbülve szaporázhattuk meg a lépteinket, és mire besötétedett, Anversa határába értünk, ismerős terepre. Fáradtan, éhesen, de boldogan ültünk vacsorához, és hajtottuk álomra a fejünket.

Mire felértünk a La Porta dei Parchi felé vezető útra, már egészen sötét lett, de így is csodálatos színekben pompázott a táj.