Május 11-én kissé szeles, de napsütéses időjárásra ébredtünk, ezért elhatároztuk, hogy az egész napot túrázással fogjuk tölteni.
Eleget hívogattak már a környékbeli magasabb csúcsok, végre igent mondtunk nekik!
Ezúttal a Sagittario-patak szurdokvölgyét nyugat felől határoló, magasabbik gerincet vettük célba. Előző este megkérdeztük Jacopót, aki a vacsoránkat szolgálta fel, hogy meg tudjuk-e tenni egy nap alatt az Anversából a közvetlen környék egyik legmagasabb csúcsára, az 1791 méter magas Monte Mezzanára
felvezető túrát. Mivel azt válaszolta, hogy igen, ez egy "nem különösebben nehéz" túra, 3-4 óra alatt fel lehet jutni, reggeli után neki is indultunk.
A térképünkön megnéztük, hogy lesz a Mezzana alatt egy rifugio (menedékház) is, gondoltuk, hogy szombat van, biztos nyitva lesz, ott majd kicsit
megpihenünk. Errefelé a túrautakat számozzák, és egy piros-fehér jelzéssel jelölik. A 17-es számú, jelzett túraútvonalon indultunk felfelé, amelyik pont a szálláshelyünk
közelében éri el Anversa határát, 630 méter tengerszint feletti magasságban.
Az út első, még lankásabbnak számító szakasza olajfaligetek és gyümölcsösök között vezetett, jól látszott, hogy a juhnyájat is errefelé szokták
fel- illetve leterelni. Az első pár kilométer megtétele után a lankás hegyoldal hirtelen váltott meredekbe, és rátértünk egy sziklás, de jól kitaposott
ösvényre. Közben meg-megálltunk, hogy szusszanjunk, és a völgyre nyíló, lélegzetelállítóan szép panorámában gyönyörködjünk. Hamar lekerült
rólunk a legfelső réteg ruha is.
A meleg, sziklás, borókás-törpefenyves részt árnyékosabb, hűvösebb erdők váltották fel, ahogy a hegyoldal északi felére kerültünk át. Innen, 1200
méter magasságból csodás panoráma tárult fel a Sagittario völgyére, Castrovalvára és Anversára. Volt egy pont, ahol az út elágazott, egyik fele ment tovább a
Pizzo Marcello 1437 méteres csúcsa felé, másik pedig (a 17A jelű) meredeken indult a rifugio felé, majd onnan újra 17-es jelzéssel a Monte Mezzanára.
Mi ezt az utóbbit választottuk, hiszen úgy terveztük, hogy a menedékháznál majd nagyobbat pihenünk a csúcstámadás előtt — így hát egy újabb meredek,
kaptatós szakasz várt ránk.
A rifugio egy tágas, kopár, szélfútta nyeregben volt, 1500 méter magasságban. Már messziről látszott, hogy méretét tekintve ez bizony inkább egy
pásztorszállás, és menedékháznak is akkor lenne használható, ha rendelkeznénk hozzá kulccsal... Juhnyájjal nem, ellenben békésen legelésző lovakkal
találkoztunk a virágokkal telehintett hegyi réteken.




A nyeregbe a Colle del Tuppo felől érkeztünk. Ez a hegy erdős foltokkal tarkított, a Mezzana sokkal kopárabb. Alacsonyabban a fák már javában lombosak voltak,
itt még csak kora tavaszi hangulatú erdőkben mentünk felfelé. A menedékház sajnos be volt zárva, utólagos infók szerint kulcsosházként üzemel.
Jobboldalt a Monte Mezzana magasodik, alatta virágszőnyeg lovakkal. Kell még valami egy tájképre?
A rifugio környékén azért leheveredtünk egy kicsit a fűbe, és ettünk egy keveset a magunkkal hozott elemózsiából. Hamar ráébredtünk, hogy a vizünk
nem lesz elég a teljes útra, és sajnos sehol nem jelölt a térkép kutat vagy forrást az útvonal mentén. A reményünk pedig, hogy a rifugio mellett
találunk valamit, odaérve el is párolgott.
Gyors számolgatás után úgy döntöttünk, hogy a még meredeken felettünk magasodó, amúgy már elég közelinek látszó Monte Mezzanát aznap mégsem hódítjuk
meg, és helyette inkább útba ejtjük a Pizzo Marcellót. Visszamenni nem akartunk, de a térkép szerint egy nagy kanyarral a Colle del Tuppo
1667 méter magas kúpját megkerülve is odaérünk. Így erre indultunk el, miközben lassan 1600 méter magasságba jutottunk. Közben észrevettük, hogy a Colle
del Tuppo déli fekvésű oldalában elvirágzott krókuszmezőn gázolunk keresztül. Elképzeltük, milyen látvány fogadott volna minket itt
pár héttel korábban, kora tavasszal...
Lassacskán lefelé kezdtünk ereszkedni, elhaladtunk egy régi, romos kőépület közelében, majd egy rövidebb kapaszkodóval, az utat kissé elhagyva
kimerészkedtünk a Pizzo Marcello sziklás tömbjére. Innen volt csak csodás a panoráma! A teljes völgy terepasztalként terült el
a lábunk alatt, a 850 méter magasságban épült Castrovalva makett-házaival, hangyaméretű autókkal és emberekkel, mellette Anversa házai is eltörpülni látszottak cirka 950
méterrel a talpunk alatt. A távolban feltűnt a Majella-hegység szikrázóan fehér sapkája, másik irányba nézve a
Sagittario völgye felett el lehetett látni a scannói tóig is.
Tovább haladva az ösvényen, elértük azt a pontot, ahol elágazott a felfelé vezető utunk, és innen meredeken kezdtünk lefelé ereszkedni a már ismert
terepen Anversa irányába. Eddig eljutva már nagyon szomjasak voltunk, és a térdünket-bokánkat is egyre jobban kezdtük érezni (nem volt nálunk túrabot).
Egy kanyarban, az ösvény fölött, bozótban félig elrejtve láttunk ugyan egy műanyag kannában víznek tűnő folyadékot, de bármilyen szomjasak is voltunk,
nem volt bizalmunk egy ki tudja, mióta ott poshadó vizet megkóstolni. A hegyek egyre nagyobb árnyékokat vetettek Anversa felé, így megszaporáztuk lépteinket.
Hozzáférhető vizet sajnos lejjebb sem találtunk, viszont a ligetes részhez érve találtunk egy almafát, és alatta jókora kupacban összehordott finom,
lédús almát — ami igencsak életmentő volt az utolsó kilométerekre.
Már lefelé ment a nap, mire visszaértünk a szálláshelyünkre, fáradtan, de teli szép élményekkel, és rengeteg fotóval. A teljes túra 14 km hosszú volt,
970 m szintemelkedéssel.